A Volvo 240 és 260 sorozat 1974 őszén indult mely első pillantásra úgy nézett ki, mint a korábbi 140/160-as sorozat, ami lényegében a 100-as széria alapjaira épült, néhány mechanikai javításokkal egy frissített változatát idézte melyet ugyanúgy Jan Wilsgaard tervezett.
A volvo 200-as szériája a méreteit tekintve Amerikában, közepes Európában nagy autónak számított melyből 1974 és 1993 között majdnem három millió autót adtak el világszerte. Első alapváltozatát még négyhengeres B20 motorral szerelték, de eközben kifejlesztettek két teljesen új könnyűfém motorcsaládot a B21(240) és B27(260) hogy teljesíthessék a kipufogó emissziós határértékeket, és csökkenthessék a fogyasztást.
A B19-a B21 kistestvére nagyjából egy évvel később jelent meg, felváltva a megbízható, de már koros B20-ast. Mialatt a 240 sikeresen helyesítette a 140-et, a 164 örökébe a 264 lépett. Motorterében egy új V6-os erőforrás (B27) dolgozott, amelyet közösen fejlesztettek ki a Renault-val és a Peugeot-val. A három márka kezdőbetűiből „PRV" néven ismertté vált motort eredetileg V8-nak szánták, ám az akkori energiaválság miatt módosult V6-ra.
Első időkben a soros négyhengereseket karburátorral szerelték, melyek lomhák és szomjasak voltak, majd injektoros később turbós változatok követtek.
Azt a piaci és erkölcsi diadalt azonban, amit a 140-es sorozat utódjaként 1974-ben bemutatott 200-as sorozat aratott, aligha várta volna bárki is: a különféle motor- és karosszéria-variánsokból a gyártás 1993-as befejezéséig több mint 2,8 millió példány talált gazdára világszerte. A népszerűség oly' mértékű volt, hogy a sorozatot Svédországon kívül Kanadában, Ausztráliában, Belgiumban, sőt Olaszországban is gyártották.
A Volvo ismét nem bízott semmit a véletlenre: az 1974 őszén tartott premieren a négyhengeres motorokkal szerelt sorozatból azonnal hat, a hathengeres erőforrásokkal ellátott 260-as sorozatból pedig kétféle variánst mutatott be. A gyártás csaknem két évtizede alatt a sorozatból kétajtós kupé, két- és négyajtós limuzin, ötajtós és emelt karosszéria-magasságú kombi változat készült. A termékciklus alatt a gyár számos modellfrissítést hajtott végre, figyelembe véve természetesen a különböző piacok eltérő igényeit is. Folyamatosan korszerűsödtek az elérhető hajtásláncok is, így kapható volt automataváltós verzió is. 1979 fontos mérföldkő volt, hiszen ettől az évtől volt megrendelhető a 240-es sorozat dízel motorokkal, mindjárt kétfélével: a VW-től vásárolt szívó dízel egységek közül a soros hathengeres, 2,4 liter hengerűrtartalmú 82 lóerőt teljesített, míg a kétliteres, öthengeres erőforrás 69 lóerőt termelt.
A közlekedés általános biztonságának a javítása érdekében a vezető és az utasok védelme nagyon sokat javult a nagy első és hátsó gyűrődési zónák által.
A 80-as évek elején - midőn éppen befejezték a „veterán" 66-os sorozatgyártását - a következőképpen alakult a Volvo típuskínálata: 240, 242, 262C, 264, 265, 343, 340, 345, és a 760.
Kivétel nélkül, csupa-csupa szögletes modell, melyek elsősorban előremutató biztonsági megoldásaikkal és kiváló használhatóságukkal vívtak ki maguknak dicsőséget
A 240-es sorozatról például az Egyesült Államok közlekedésbiztonsági szervezete, az US National Highway Traffic Safety Administration megállapította, hogy bármely más, hasonló méretű autónál jobban védelmez. Egy másik szervezet (Insurance Institute for Highway Safety) pedig 1991-ben kijelentette, hogy még mindig a 245-ös kombi az ottani piac legbiztonságosabb autója.
A termelés 1993 május 14-én, este üzemzáráskor ért véget.
Sok 200-as sorozat autók még mindig futnak az utakon világszerte.
